Akár első emlékem is lehetne, ahogy az óvodában a szerelmet próbálom kirakni a legóból és nem a tűzoltóautót. Persze e két dolog univerzális, mert bár ez jutott eszembe először, akár mondhattam volna szánalmat is, a tűzoltó autó helyett meg villanyvasutat. A tűzoltóautó mindenkinek ment, vagy inkább majdnem mindenkinek, így azt nem éreztem négy évesen igazi kihívásnak.
Kiraktam hát a szerelmet, a többiek hülyének néztek, az anyukámat pedig behívatták. Akkor már sejtettem, hogy nem éri meg gondolkodni. A többiek tűzoltók lettek, meg mozdonyvezetők, én meg a szerelemről írok épp’, persze csak, hogy a szánalmamat megpróbáljam a gondolkodó ember szintjén erényként beállítani.
Eleinte könnyűnek tűnt. Némi előző életemből hozott impresszióval hosszú négy esztendőm minden komoly tapasztalatát belepréselve mozdulataimba, nekiláttam. Sokat beszélgettünk akkortájt a legjobb barátommal a homokozó körül sétálva, nagyokat rúgva a porba. Már négy és fél éves volt. Felnéztem rá. Éreztem a korkülönbség súlyát, melyről nagypapám mesélt. Sohasem gondoltam, hogy egyszer majd olyan evidensen tudok tapasztalatokon alapuló – és nem az olvasott mesék bölcsességeit visszaidézve – jelenteni ki dolgokat, ahogy ő tette. Hiába is, fiatal voltam.
Valahogy kiegészítettük egymást. Olyanok voltunk, mintha egyek lennénk. Mintha nem is ketten sétálnánk. Legtöbbször én kérdeztem, ő próbált válaszolni. Néha ez felcserélődött. De minden esetben feljebb kerültünk a szerpentinen. Gyakran éppenséggel a jó kérdésem gondolkodtatta el, majd hozta ki belőle a választ, mely újabb kérdést szült, ami pedig ugye újabb választ. Akkor jöttünk rá, hogy az élet örök körforgás. Sőt, a társainkkal tele homokozó körüli körsétánkat a rohanó világ jelképeként értelmeztük, ahol mi vagyunk a gondolkodó művészek, akik pedig néha megállunk rácsodálkozni és válaszokat keresni. Ezen mindig nevettünk. Akkor még nem tudtuk, hogy így is van.
Kezdetben egyszerű dolgokról bontakoztak ki a viták. Például, hogy vajon ki lehet az a bácsi, aki keddenként várja az óvó nénit az ovi előtt, amikor a férje az apukámmal teniszezik. Vagy egy fokkal jobban belegondolva, mitől ragyog szerda reggeleken az óvó néni arca olyan különösen. És hipotézist felállítva megpróbáltuk elképzelni, hogy vajon milyen lenne a másik óvó néni arca, akinek már két férje is volt, ha őt is ez a bácsi várná keddenként. Aztán továbbléptünk és idősebb lányok, vagy értünk jött anyukák, öltözőben egymásnak mesélt benyomásain keresztül megpróbáltuk megszűrni a körülöttünk lévő világ szerelmi kapcsolatait, úgy, hogy egy letisztul kép lebeghessen szemünk előtt. Aztán ahogy telt múlt az idő, egyre okosabbak lettünk, mégis kezdtük egyre kevésbé érteni a szerelmet egzisztenciális alapokra helyezve. Aztán jött a síró-mosolygó arcok kielemzése, majd a kinézet-belső értékek összevetése, a mellméret-hajmennyiség kontraszt és még sorolhatnám. Közben persze önszorgalomból hozzáolvastuk a Hamupipőke vagy a Hófehérke szaftosabb részeit. Végül arra a következtetésre jutottunk, hogy bár konzekvensen és megdönthetetlen vélelemként nem jelenthetjük ki, mégis úgy tűnik, hogy háromféle szerelem létezik: az első szerelem, ahol minden érintés belénk mar ezért egyre jobban szeretünk, a szerelem első látásra, ahol a szeretethiány kielégülése fokozza az érzéseket, és végül az olyan, amely ezektől függetlenül, némi közös vonzódással és sorsszerűséggel megszórva fokozatosan alakul ki. E három aztán ugyanúgy éget, csak a tér-idő perspektívában van némi különbség.
Pontosan emlékszem, március vége volt, már éppen jöttek értem, az uzsonnaszünet a végéhez közeledett, amikor rájöttünk, hogyan lehet mindezt kirakni jelképesen a legóból. Akkor úgy döntöttünk, beteljesítjük az első nagy önkifejezési vágyunkat. Én berohantam a legóért, de mire kiértem a homokozóhoz, a barátom már nem volt sehol. A doktor bácsi azt mondta, ő volt az én másik énem. És persze elfelejtettem, mi is volt a megoldás ezzel a szerelem dologgal kapcsolatban. Azóta is egyre csak ezen gondolkodom. Hiába.
Forrás: PR Herald www.prherald.hu
