Túl sokat költöztem életemben. Olyan sokat, hogy így visszatekintve már egyenesen bolyongásnak minősítem az egészet. Bolyongásnak az országokban, földrészeken, az egész világban. Tapasztalatszerzésre jó, azonban aki ilyesmire adja a fejét, annak számolnia kell az otthontalanság érzésével.
Azzal, hogy valójában sehova nem tartozik igazán. Minek is tagadnám, az állandótlanság miatt reggelenként előfordul, hogy álomittas szemmel a „hol vagyok”-ra kell először válaszolnom önmagamnak.
Egy ilyesmi- szerű ébredéssel kezdődött; ablakom előtt apró kolibrik propellerező ácsorgása zuhanhatott vissza a mindennapok realitásába, amikor hirtelen iszonyú sajgás ütötte fel fejét mind a két karomban. Ismertük már egymást, jól tudtam mi ez: ínhüvelygyulladás. Heteken, hónapokon keresztül fejlődik, készülődik ez a fájdalom, ezer jelét adva eljövetelének. Hogy egy nap totális mozdulatképtelenséget okozhasson. „Indulnom kell dolgozni, nyomkodhatom a számítógép billentyűit, reggeltől Mikulásig” – ellentmondást nem tűrő fegyelemmel szedegettem fel magamra ruháimat és öt perc múlva már ott várakoztam a piros ötvenötös agyon cizellált megállójában. Minden apró mozdulatnál fájdalmasabbat hasított új társam, de megtanultam vele együtt élni és dolgozni, sőt úgy tenni, hogy minden a régi. Alig kezdtem el a kopácsolást két méterszer kétméteres kis boxomban, főnököm hirtelen mellettem termett és utasított, hogy menjek be az igazgatóhoz. Az iroda felé ballagva, lelki szemeimmel megbámultam saját nevemet az azonnali kihajítottak névsorán, majd gyorsan lepörgettem éhhalál miatti temetésemet is. Három év után ez volt az első eset, hogy meg kellett jelennem a nagyfőnök előtt.
„Minden rendben?” – Kedvenc igazgatóm tündéri mosollyal fogadott, én pedig lelkesen – talán túl gyorsan is –, rávágtam a szokásos: „Yes sir, yes!” -t. Egyetlen kérését azonnal elővezette, amitől rám szakadt a plafon. „Magasba emelnéd a karjaidat?” – Közben a véredényeimbe mártózott szemekkel vizslatott. Szavai váratlanul értek, el is találtak. „Úristen, micsoda szokatlan kérés ez itt a munkahelyen?! És pontosan most! ” – nem sokszor ijedtem meg életemben, de most mint egy rajtakapott kisgyermek, mindenre képes lettem volna, hogy ki ne derüljön semmi. Azonban a tények mindig elsöprő erejűek. Képtelen voltam megmozdítani a karjaimat, nem hogy magasba emelni. Ezért lehajtott fejjel és némaságommal jeleztem a mattot. Félelmem meg valahogy, észrevehetetlenül elpárolgott! A fene se értette, hogyan történhetett ez… Nem véletlenül adtam neki a “kedvenc igazgatóm” nevet. Valami szavakon túli, szokatlanul emberi tudott belőle sugározni. Emberségnek nevezem, de annál sokkal több volt! Olyasmi, amitől szárnyra kap a lélek!
Sokáig nézett, majd gyöngéden megérintette vállaimat. „Talán soha nem gondoltál rá, de azért is vagyok itt, hogy segítsek neked a munkád elvégzésében. De ez majdnem lehetetlen, mert soha nem beszélsz a problémádról, sőt félsz azt megmutatni? Vagy nem jól látom?” – alig tíz perc múlva kint voltam az utcán, kezemben egy több példányos rózsaszín papirossal. Az USA Health nevű egészségügyi intézetbe voltam navigálva, ahol majd rendbe rakják karjaimat. A kezelés bizonyos időtartamára szünetelnem kellett a munkát, a fizetésem nagyobb hányadát mindvégig megkaptam.
Nagyjából sejtettem csak az odavezető utat, felszálltam hát a – szerintem megfelelő – buszra. Hosszú órákon keresztül rajta is maradtam, mert fogalmam sem volt arról, hogy mint a bolygó hollandi, csak vég nélkül körözök Észak-Hollywood leghosszabb utcáján. Délután három órakor a buszvezető személyesen jött oda hozzám, – gondolom megunta nézni végtelen ücsörgésemet -, végtelen udvariassággal tudtomra hozta, hogy szerencsésen megérkeztem.
Hogy közben a buszon mi történt, arról fogok most írni.
Hagyományos kép fogadott az utastérben, velem együtt talán tíz utas. A harmadik megállóban azonban tömegesen szálltak fel. A buszvezető mögötti ülésre a szemem láttára egy másik széket tornyoztak fel. Az átlagnál jóval magasabb, szikár, csupa csont fekete ember erőszakolta a plasztik, fehér kerti széket az ülésre, majd magát is belenyomta. Óriásvastag bibliáját maga elé terítette hangosan kezdte el olvasni Jézus szavait az Újtestamentumból. A Csupacsont nevet adományoztam neki magamban. Időnként lángoló tekintetét, kardként hordozta körül a jelenlévőkön. Behunyt szemeimen keresztül is, kristálytisztán láttam és éreztem a nyers erőt, ami kiáramlott Csupacsont korbácsszavaiból. Úgy rémlett, már órák óta hallgatom a magasan ülő prófétát, amikor a levegő megsuhanásából éreztem, hogy valaki leül mellém. Óvatosan pillantottam rá, szódásüveg vastagságú szemüvege beterítette vékonyos, himlő heges. Együtt hallgattuk a továbbiakban Csupacsont előadását. Egyre jobban feltűnt azonban, hogy Szódásüveg igen furcsán veszi a levegőt.
Nem is puszta levegővétel volt az, hanem szinte tébolyult fuldoklás. Sokáig csak füleltem, de egyre jobban nem tudtam mire vélni a furcsa hangokat, amik elhagyták – megszokottól vékonyabb – torkát. “Talán asztmás”- gondoltam és egy óvatlan pillanatban rálestem. Abban a szent pillanatban megértettem, hogy az ember nevetőgörcsökben fetreng ott mellettem, de amit eszeveszett hajszával igyekszik elfojtani. „Ideggyenge szegény!” – borított el az őszinte sajnálat hulláma és makacsul padlóra szegezett tekintettel, koncentrálni akartam Csupacsont szavainak mély értelmére. Semmi nevetségeset nem találtam ugyanis a jézusi idézetekben, hacsak nem a hang figyelmeztető, fenyegető tónusát, ahogyan ez a villámló szemű próféta bedobálta a szavakat a rozzant busz fülledt légterébe.
Los Angeles a bolondok városa. Itteni éveim alatt megszoktam, hogy semmin nem szabad csodálkoznom, mert ahány ember, annyi reakció. Újabb megálló következett. Nem tudom hogy Csupacsont hol vette a levegőt, de megállás nélkül és egyre riasztóbb hangszínnel tartotta riadalmas fogságban közönségét. Ahogy az ablakon kinéztem, tekintetemet betelítette egy mindennél harsányabb, hosszában és széltében is hatalmas test, amint felfelé nyomakodott a buszra. Üres ülőhely nem lévén, a termetes asszonyságnak az előttem lévő, felső korlátba kellett kapaszkodnia. Soha életemben nem találkoztam ehhez fogható dús és vastag, narancsszínű hajjal! Hihetetlen vörösre mázolt dubla ajkakkal, kétfejnyi nagyságú és kerekségű keblekkel! Belekápráztam a látványba és már azt is pontosan tudtam, hogy Narancshaj esetén nem „asszonysággal” van dolgom, hanem „férfisággal”. Fehér, téli zoknis lábát fapapucsba bújtatva ácsorgott ott a júliusi hőségben, nehéz bundáját lazán hagyva, hogy gigantikus mellei minden odatévedt tekintet számára tökéletesen elérhetőek legyenek.
Csupacsont irányából a korbács fortisszimójával csattogtak le ránk Jézus szavai, mikor Szódásüvegből kirobbant az orkánerejű, mindent megsemmisítő, őrült hahota. De nem csak az! Protézise a szuperszonikus rakéta sebességével hagyta el vékonyos szájüregét és elemi erővel vágódott bele a busz, hőségtől perzselő padlójába. Megtervezett csodaként, mértani pontossággal Narancshaj előtt landolt a dolog. És akkor rá kellett döbbennem, hogy Narancshaj bizony nem akárki, mert a másodperc töredéke alatt felmérte a helyzetet. Ez volt élete rég várt, lélektani pillanata, amikoris minden szem reá szegeződik. A régi, fekete-fehér hollywoodi néma filmek főhősének gáláns mozdulatával hajolt le, hogy felhalássza Szódásüveg önálló életre kelt protézisét. Ettől azonban valóságos földcsuszamlás következett be. Newton törvényének először a narancsparóka esett áldozatul, pár másodperccel később a gigantikus mellek kerültek padlóra. Nem hittem a szememnek, a történések besűrűsödött fonalai láttán még nevetni is elfelejtettem.
A busz éleset kanyarodott. Egyik pillanatról a másikra Szódásüveg mint a kámfor, csak eltűnt mellőlem. Néztem jobbra meg balra, ilyet még soha nem tapasztaltam. “Talán átugrott egy másik dimenzióba.” – ötlött fel bennem. Ekkorra Csupacsont transzba esve saját hangjától, kezét égnek emelve sziszegte el hittérítő szimfóniájának félelmetes záróakkordjait. Narancs kebleit egy – nevetésből sípolásba fulladt -udvarias fiúcska nyújtotta át tulajdonosának, aki triplarúzsos dupla ajkaival tüneményeset mosolygott és a világ legtermészetesebb lazaságával nyomorította vissza őket szőrös mellkasára. Szódásüveg végül visszakanalazta magát az ülés alól, és az irdatlan hajtömeg is hazatalált a fénylő koponyára. Narancshaj tündérmesébe illő sziporkával nyújtotta át az idegbeteg, levegőért hápogó vékonyosnak elkóricált fogsorát. Fénymosolya miatt nem tudtam eldönteni, hogy ez most Hófehérke, a Herceg, vagy a ló… Ekkor újra megálló következett, és mint a mesében, a szereplők leszálltak. Már több mint négy órája keringtem a busszal a város körül, amikor a vezető végre odaszólt, hogy megérkeztem.
Kedves igazgatóm telefonon is felkérte az intézetet, ezért mire nagy nehezen megérkeztem, már név szerint vártak. Fehértől fénylő, hatalmas termeken keresztül vezetett az utam, irodáról irodára, végül engem is egy vakító fehér ruhába öltöztettek. Úgy néztem ki, mint egy fájós karokkal földre szállt angyal, de csak szótlanul követtem az utasításokat és a ragyogó folyosókon, előttem haladó nővéreket. Körülölelt és meghatott egyenletes kedvességük és odafigyelésük. A sugárzó egyöntetű fehérségét imitt amott egy-egy buján zöldellő növény látványa bontotta meg. Végül elérkeztünk a konkrét terápiás helyszínre, ahol a betegek fehér ágyakon feküdtek. Sehol egy hangos szó, durvaság vagy türelmetlenség. Elektromos dobozokhoz csatlakoztattak. Nem engemet, hanem a fájós karjaimra helyezett vezetékeket. Fektemben elábrándozgattam az élet selymességén, de minduntalan felvillantak idejövetelem buszos emlékképei. Szívesen hahotáztam volna így utólag is egy keveset, de nem mertem megtörni a csöndes fehérség aranypillanatait.
A kezelés vége felé egy szökőkúttól csobogó helyiségbe ültettek, ahol a mellettem lévő tartályba néhányszor be kellett mártanom a karjaimat. A tartályban paraffin volt. Mind a bemerítést, mind a kiemelést, nagyon lassan kellett végrehajtanom. Már a harmadik alkalommal odaragadt a szemem, mert borzasztó látvány fogadott. Mint egy vízi kreatúrának, undok iszony-uszonyok nőttek az ujjaim közé. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, tovább nem bírtam! Szódásüveg orkán erejű hahotájához hasonló, elállíthatatlan nevetés tört ki belőlem, amitől a szép fehér intézmény Jerikó falaihoz hasonlatos remegésbe kezdett. Nevettek velem a pálmák, nevetésre váltott a szökőkút kristálycsobogása. Az egész világ a nevetés-, a gyógyulás ütemére váltott. Bár uszonyaim fél óra múlva elmúltak, de az intézmény dolgozóinak szemében továbbra is ott ragyogott a vidámság aranya.
A búcsú perceiben egy kék színű folyadékkal kenték be karjaimat. Azt hittem, ez valami tréfa. Ahogy a folyadék a bőrömhöz ért, abban a szent minutumban kimúlt minden kín a karjaimban. Kaptam egy üveggel a folyadékból, hogy amikor szükséges, használjam. Azonban soha többet nem volt ilyen, hogy szükséges.
Mai napig sem tudom, hogy mitől tűntek el a karjaimból azok a szúró, kellemetlen érzések. Talán a kezeléstől, talán az uszonyoktól.
De szerintem inkább a sok sok vidámságtól. Attól, hogy az élet legkülönfélébb – akár fájdalmas – helyzeteiben is képes voltam meglátni és megérezni a humort, a vidámságot. És hogy résztvevőként nevetésre tudtam váltani. Önfeledten, belefeledkezve helyzetbe és időbe.
Mosolyogj és nevess, hogy kiteljesedett életet élhess!
Forrás: PR Herald www.prherald.hu
