Mindenki álmodozik. Mert mindenki olyan. És ez így van rendjén. Vannak, akik néha, némelyek gyakrabban. Álmodozni nem kerül pénzbe. Persze, én, ha álmodok, nem szeretek mértékkel. Az egyik ismerősöm mondta egyszer, milyen jó lenne neki a hazafelé úton megpillantott egy ötmilliós autót, csak annyit válaszoltam, hogy nekem inkább egy harmincmilliós kellene,
aztán szótlanul tovább sétálunk. Neki sincs azóta autója, nekem sem. És valószínűleg nem is lesz. Az írói honoráriumomból biztosan nem. Akkor? Beszélgetni kezdtünk. Legalább ebben ne legyek korlátok közé szorítva. Így vagyok a lottóval is. Néha én is elgondolkodom, hogy mire költeném a főnyereményt. Aztán mindig eszembe jut, hogy nem is lottózok.
De tegyük fel, hogy fogok. Költhetném a temérdek pénzt nőkre, vehetnék rajta boldogságot vagy urambocsá’ adakozhatnék. Vagy egyszerűen vennék egy gyönyörű házat a világ végén és lógatnám a teraszáról a lábam a semmibe, a maradékot meg szétosztanám hálám jeléül azon nők között, akikkel valaha valamilyen kapcsolatom volt. És sétáltunk tovább. Akkor jutott eszembe a megoldás.
Egy csöndes és békés helyen megépíteném a Művészetek Temetőjét. No, nem a művészetek, sokkal inkább a művészek számára. Az egyes ágazatokon belüli stílusirányzatok, kikiáltott eszmék lennének a parcellák nevei, azaz Klasszicista Festészet, Avantgárd Szobrászat, Kortárs Magyar Irodalom Parcella, és így tovább. Biztosan találnék találó nevet mindegyiknek. Betűrendbe azt hiszem, nem szedném, ha belegondolunk, bármikor történhet a világban egy olyan esemény, amely hatására létrejön, mondjuk egy D betűs modern művészeti kezdeményezés és áshatjuk ki az egészet, tolhatjuk például jobbra egyel a sírokat. Nem lenne jó. Akkor úgy döntöttem, ha már csinálom, saját ízlésemnek megfelelően állítom sorrendbe a parcellákat „nagyon vagy kevésbé szeretem” alapon.
Sírhelyet bárki foglalhatna, bármikor, halála előtt, halála után a hátrahagyottakon keresztül, miegymás. Csak annyit kellene fizetnie, hogy két barátom bérét és az egyéb kiadásokat fedezze. A két művészbarátom lenne a két temetőgondnok, olykor sírásóként, beszerzőként vagy hullaszállítóként univerzálisan, jól megfizetve. Nagyon jól. Cserébe viszont elvárnám munkaruhának az egyik hátára szerelve a fehér, a másikéra a fekete angyalszárnyakat. Minden síron a tulajdonos legkiemelkedőbb alkotása szerepelne, nem baj, ha vers, az se, ha próza, vagy valamilyen mázolmány. A földbe engedéshez felkérnék neves közéleti személyiségeket jótékony jelleggel egy-egy jól megírt búcsúbeszéd elmondására, hatásos zenei aláfestéssel, mondtam, aztán sétáltunk tovább.
Magammal kezdeném, na nem az egoizmusom miatt, inkább a biztonság kedvéért. Igen, azt hiszem, amint bekategorizáltam magam, megásom a síromat. Akkor mégiscsak kell valamiféle stílust húzni magamra.
A művészek gyakran és korán halnak, hasonlóan ugye a mosónőkhöz, de azért talán még a sajátomra várni kell kicsit, mégis. Azt hiszem, megadom majd a módját. Amolyan modern, távirányítós lesz a koporsóm, amikor már érzem, hogy eljött az idő, belemászok, megnyomok egy gombot, amely lezárja a fedelet. Fönt összecsukja a sír boltozatát, küld egy jelet valami központnak, amely értesíti az rokonságot, barátokat, hogy lehet jönni sírni a temetőmbe, majd aktivizálja a koporsómba épített házi-mozi-rendszert, végül blokkol mindent, hogy még csak véletlenül se essek abba a hibába, hogy esetleg meghosszabbítsam kegyes ittlétemet.
Szerintem a „Berlin felett az ég” című film lenne az utolsó, meg persze egy doboz cigi a legjobbik fajtából. Aztán szépen lassan itt hagynám ezt az egész kócerájt.
- Kicsit modern, de majd csiszolok rajta -, mondtam.
– Nem vagy normális -, felelte.
– Ugyan miért? – kérdeztem vissza.
– Csak úgy. Csak úgy nem vagy normális.
– Értem, mondtam –, pedig nem értettem.
Sétáltunk tovább, ha jól emlékszem aznap nem szóltunk már egymáshoz.
Ma viszont vettem egy lottószelvényt.
Forrás: PR Herald www.prherald.hu
