„Folyamatban vizsgálva a három fázis, lényegében három mozzanat mutatható ki: a válóság felfedezése, aztán az én felfedezése, aki ennek a valóságnak kizárólagos résztvevője, esetleg a valóságnak a »tipikus« személyiségre való visszavezetése, végül nagy kísérlet arra, hogy ezt az egész bonyolult problematikát metaforává emeljék és elidegenítsék”[1] – így elmélkedik Lizzani az 1960-70-es évek olasz filmművészetéről.

Fellini esetében Az édes élet óta már művészfilmről beszélhetünk. Cselekmény lényegében nincs, ha van, akkor sem igazán hangsúlyos.

A vizsgálandó inkább a személy belső utazása, mintsem külső történések, a helyszín – Fellininél – az adott kor világa. Érdemes-e megvizsgálni a körülményeket egy ilyen korszakában? Mi az, ami hat az alkotóra ilyen időszakban? Önmagából indul, önmagához jut el. Akár érdemes, akár nem, a 60-ban debütált Az édes élet és a 8 és ½ között csupán három év telt el. Ennyi idő alatt élményekben lehet gazdagodni, történelmileg viszont, ez időben szűk mozgástér.

A másik oldal

Az édes élet hallatlan sikere után Rizzoli – a film producere – megajándékozza Fellinit egy újonnan létrehozott produkciós vállalat tulajdonrészével, melyet nevük, Federiz fémjelez. A Maestro átkerült a másik oldalra, finanszírozó lehet, missziójuk: fiatal rendezők szabad törekvéseinek támogatása. Rengeteg tőkés akar társulni koprodukcióban a vállalathoz, Fellini feladata, mint világhírű, elismert filmes meglátni, felfedezni ifjú alkotószellemeket és munkáit. Úgy gondolta, révbe ért – mindig egy mecénásról ábrándozott, aki anyagi hátteret nyújtva szabad kezet ad szárnyalására – finanszírozhatja további elképzeléseit egyéb munkaköre mellett. Működésük alatt azonban egy ötlet sem nyeri el tetszését. Néhány általa visszautasított kezdeményezés nagy sikert arat mind olasz, mind nemzetközi szinten, ami feszültségeket szül. Kénytelen felesége, Gulietta nagy álmát is visszautasítani. Néhány éves fennállása után a Federiz felszámolja magát.

Értelmezések

Nyolc és fél. Vajon miért adhat egy alkotó ilyen címet munkájának? Mintha valami gyakorlat számmal megnevezett tagja lenne. Lényegében ez a felfogás nem áll túlságosan messze a valóságtól, ugyanis ez a mű Fellini 8 és feledik filmje, ha a három korábbi epizód rendezését egyenként fél alkotásoknak veszünk.[2]

Még nagyobb port kavart, mint Az édes élet. Egy rendszerbe tömörült globális életvitel lobbanékony gyújtósa. Különösen az elnyomás alatt tartott országok esetében, mint például a Szovjetunió. A Moszkvai Filmfesztiválon ki akarták venni a versenyfilmek közül és különdíjra jelölni, hogy ne ítélhessék oda a nagydíjat. A külföldi bírák azonban kicsikarták a szovjet szakmai grémiumból a 8 és ½ diadalát. Ez az utolsó alkalom Fellini-film versenykategóriában való szereplésére filmfesztiválon.

A mű kétféle értelmezési tartományban létezik, a közvetlen környezetének izgalmas belső és az átlagos néző számára külső[3]. Fellini környezetéből többen magukra ismerhetnek. Egyes szereplők életbeli megfelelője vitatott. Guido (Marcello Mastroianni) és Luisa (Anouk Aimée) valós párja kétségtelen, maga a rendező és felesége. Fellinitől megszokottan nem csupán szereplők, hanem megtörtént szituációk is visszaköszönnek.

A 8 és ½-ben a Maestro saját egyéni és alkotói válságáról vall. A tényleges munkát egy személyes élmény indította, ami művében megjelenik. Leszerződött egy producerrel, aki tudni szeretné befektetett pénze mire került, kerül felhasználásra. A díszletek állnak, a stáb a rendező mozdulatait figyeli. Az életben a rendező eljut arra a pontra, mikor levelet fogalmaz a finanszírozónak: nem halad előre a munkában, visszalép. Levélírás közben megzavarják, az egyik stábtag a díszletbe invitálja, valamelyik technikus születésnapját ünnepelni. Megérkeztével őt és a készülő produkciót kezdik éltetni, minek hatására Fellini elszégyelli magát, irodájába visszatérve széttépi fogalmazványát. Az eddig benne csapongó témák elvesznek, rájön, hogy a válság időszakából annak eléneklésével léphet túl. Amolyan mesebeli alkotás ez, film is meg nem is. Film készül hát arról, hogy nem tud filmet készíteni.

Megindító jelenet ez vásznon is. Nem igazán tudjuk, hol vagyunk. Eredetileg egy szanatóriumban, ahol Guidot kezelik, melyet Chaplin – A gyógykezelése ihletett[4]. Folyamatos víziók következtében azonban nehezen követhető a valóság. Guido ápolása idején nőkről ábrándozik, majd valahogy a szanatóriumból a film végére próbafelvételek vetítésére keveredünk. Egybemosódik képzelet és valóság. Nem számot tevő, hogyan kerültünk ide, a lényeg, itt vagyunk.

A keresés

Guido válságát élő alkotóművészt, filmrendezőt alakít. A szanatóriumban van egy társa, egy kritikus Daumier (Jean Rougel író) – személyére még visszatérek – aki folyamatosan bírálja írásait. A stábtagok üres, ám lelkes igyekezete átfedésben lehet akármilyen vezető – beosztott viszonnyal. Rendes vezetés híján lehet akármilyen lelkes a dolgozó, céltalan tevékenykedik. Találhat magának részcélokat, de nincs végső eredmény. Annak ellenére, hogy végig a szellemi alkotó folyamat, az ihlet kiapadásáról folyik a szó, mégis közvetve tapasztalhatjuk, valamilyen munkálatok folynak: a gyártásvezető költségelszámolása, a díszletmunkások sürgése és a film végén lévő próbafelvételek vetítése elárulja mégis történt valami.

Az egyházi audiencia a keresés egyik iránya. Diomedész, a trák király holtteste felett síró szárnyas – aki nevét az uralkodóról kapta – Guidot búcsúztatja. A fürdőben az Eminenciással történő találkozás alkalmával kinyilváníttatik: megváltás, boldogság egyedül az eklézsián, az egyház tanításain belül van. A kis Guido keresése – emlékképein keresztül ismerve – innen indul. Megbüntetik ártatlan kíváncsisága miatt, most demagóg módon kijelentik – diktatórikus körökben ismerős jelmondatot. aki nincs Isten birodalmában, az az ördög birodalmába kerül, tehát, aki nincs velünk, az ellenünk van.

A műben, Isten szolgái szerint lehetetlen összehozni egy jelenetet, melyben valaki egy fürdőben találkozzék akkora egyházi méltósággal, mint a bíboros. Fellini mégis megteszi és ez már inkább az ő filmje, mint sem Guidoé, mert tényleg megvalósítja, filmje főszereplője a fürdőben találkozik az Eminenciással. Hirtelen mindenki segédkezik neki, hisz mindnyájan az ő, vagyis az Eminenciás kezében vannak.

A kényszerhelyzet. Felállt sajtótájékoztatón normális esetben nincs visszakozás. Ezt tudja is Guido ezért, mikor a helyszínre viszik, összerogy, vonszoltatja magát, mint egy csökönyös kisgyerek. Maga a megfutamodása is erre emlékeztető megoldás, elmászik az asztal alatt. „Kérlek, válaszolj nekik, még azt hiszik, hogy zavaros eszméidre költöm a millióimat. Ha nem csinálod meg a filmet, tönkreteszlek.”[5]

Ez nem csak anyagilag viselné meg mind a finanszírozót, mind az alkotót, de mint bukott vállalkozás bemocskolná hírnevét. Nem derül ki melyiktől tart jobban a producer. Ugyanúgy ki van szolgáltatva ő is a sajtónak. Mindent megtesznek, hogy Guidot szóra bírják, előre megírják neki a válaszokat, eljött a végső döntés ideje, vagy eladja magát, mint Azédes élet Marcelloja, vagy önmagát választja. Döntésével meg mutatja a világnak, más út is létezik. Boldogságot lehet találni anyagiakban, ami soha nem vezet megelégedettséghez, vagy önmagunkban. Erre utal Steiner elvágyódása Azédes életben, amit ő egy másik bolygóra való utazásban lát. Guido rakétaállomása ezt hivatott jelezni, készülő filmjében képletesen el kíván repülni innen, ám ráébred, nincs szükség erre. Ahhoz, hogy jobb legyen elég magába tekintenie, és meghallgatni önmagát. Steiner halála, így milliók életét mentheti meg.

Bent és kint

Érdekes a kritikus, Daumier személye, aki végig kíséri útján Guidot. Tudálékosan bírálja írásait, saját gondolataiba és hatalmas műveltségébe bezárkózva becsmérli a rendező ötleteit. Daumier munkáját kritikák publikálásával végzi, a sajtó munkatársa ő is, húz a társadalmi konvenciók felé. Ha ő nem lenne, ha nem lenne erőteljes tolakodó általánosítani akaró ellentábor, Guido/Fellini régen megtalálta volna önmagát. Ne feledjük azonban, Daumier Guido kérésére teszi ezt. Minden akkor hasznos, ha kérik. Daumier ellenben, már-már demagóg. Pufogtatja berögzült frázisait a művészet kialakult formanyelvéről és végül: legalább pusztítsunk, ha már nem teremthetünk. Daumier dagályosan ömleng a kritikusok hivatásáról. Fellini a filmről beszélő tollnokokat filmpusztítóknak nevezi, akiket Daumier személyével a film korábbi szakaszában kötél általi halálra ítél. Guido díszletmunkásaitól eképp búcsúzik: remélem, még találkozunk. A jelenlegi hazug világgal való szakítás megtörtént, a továbbiak még mindig kétesek, ám Daumier kijelentése után felerősödik belső hangja. Ő ugyanis teremteni szeret. Újat létrehozni a saját hangján, így magára talál a zárójelenet utolsó képsoraiban, ahol a cirkuszi zenészek élére a gyerek kerül, aki fehér ruhájában a tisztaság, őszinteség és önzetlenség szimbóluma. Végül egyedül marad. Ha a gyermek, mint jelkép ezt hivatott jelezni, a felnőtt világ konvencionális nyílt titka a megalkuvás, önmagunk arcul köpése a látszólagos szabadságban, melynek megalkotásának a sajtó is ugyanolyan részese.

A világban kontextusok vannak, amiket külső vagy belső véleményekkel erősítenek vagy gyengítenek. Ha felülemelkedünk az egészen, magunkra maradunk. Nincs értelme semmi másnak a puszta létünkön kívül. Ha nincs értelme semminek, mi létünk lényege? Az egyedül maradt ember önmaga felé fordul, figyeli magát, hallgat magára. Előbb-utóbb összhangba kerül önmagával és a választ megtalálja legbelül, önmagában. Nem gondolom, hogy ez önzőség lenne. Ha azonosulunk önmagunkkal, levetjük fölösleges cipelt terheinket, energia szabadul fel, mely teret enged a külvilág felé való határtalan szeretetteljes figyelemre.[6] Az ilyen emberre nem lehet haragudni, mindenki érzi rajta, igazán önmaga, így egyfajta büszkeséggel néznek rá, igen, neki sikerült. Ez a gondolat, akár kapcsolódhat Kovács András Bálint korábban idézett Filmvilágban közölt gondolataihoz.

Az édes élet Steinere erről ábrándozik, melyet pontosan megfogalmaz, de megvalósítani nem tud, így az öngyilkosságba menekül látszólagos kiegyensúlyozottsága, megteremtett biztos környezete ellenére. Guidonak a 8 és ½ fináléjára sikerül, ha nem így lenne, nem ezt a filmet forgatja le Fellini. Ezért menekül el a sajtó elől. Ők egy arcra, egy maszkra kíváncsiak, ami a gondosan megrendezett sajtótájékoztató egyik attrakciója. Kérdéseikkel a sajtómunkatársak hangoztatják véleményüket, elvárásaikat a rendezővel – és nem Guidoval – szemben, aki nem kívánja tovább hordozni magán ezt a maskarát, ő pusztán jól akarja érezni magát a szerettei, környezte, és fantázia világának szülöttei között.

Végképp leszámol a kirakat-Guidoval, megöli őt az asztal alatt, ahol menekülni próbál és a záró jelentben önvallomása után megrendezi saját örömtáncát összes szereplőjével, aki részt vett a produkcióban, mibe ő is boldogan csatlakozik Luisával. Cirkuszi zenészek, rengeteg furcsa alak, szeretők, barátok; szülők – akik itt már nem ismerik meg. Fellini tisztába volt vele, édesanyja jobban örült volna, ha olyan filmeket rendez, amiket ő is ért. Az egyház is elutasítja. Őszinteségéért Luisa hálával újra mellé szegül. Úgy gondolom ez inkább identitászavar volt, mint sem alkotói válság. Felvállalja-e igazán önmagát, vagy próbáljon meg félmegoldásokat kieszközölni külső elvárások és önmaga igényei között?

Nők

Rényi Péter szerint a 8 és ½ a férfi és nő közötti viszony ódája is egyben. Jelen van a szerető, a bugyuta mindenre érzéketlen csupán szexualitást, szép ruhákat és finom ételeket kedvelő fiatal telt idomú szépség, és megérkezik a feleség, az intelligens, finom vonású kecses hölgy, aki intellektuális partner is. Igazából egyiket sem tudja bevonni gondolataiba. A szerető nem érti, a feleség túl jól ismeri Guidót ahhoz, hogy izgalmas legyen együttlétük. Magánáélet, nők, alkotás, nehezen összeegyeztethető hármas. Majd láthatjuk a háremet, a tökéletes szituációt, ahol minden nő megjelenik, kihez valaha köze volt és gondoskodik róla a maga módján. Együtt megtestesítik Guido ideálját, így egyben a tökéletes nő számára. Ha kell, megalázza, korbáccsal rendszabályozza őket, mint egy állatidomár, ha kell kedvesebb velük, szabadon rendelkezik mind fölött, akár ha tárgyak lennének. Meglehetősen jól tükrözi ez az olasz férfimentalitást. Már Fellinigyermekkorában is jellemző volt, a dolgozó keveset otthon tartózkodó férj, szabadon kapcsolatot létesített idegen nőkkel, mellyel szemben a feleség – ha tudott róla – bármennyire is zavarta, elnéző volt.

Kapcsolódás

A Maestro a 8 és ½ előkészületei közben járt a tengerparton, ahol megpillantott egy tengerjáró hajót: ha hajós filmet forgatok, mindent műteremben kell megépítenem. Ebből született később az És a hajó megy című alkotása, amivel később foglalkozom. Luisa érkeztének jelenetében már ebben a műben megjelenik a show műsorok világa egy pillanat erejéig, középpontban szintén a szenzációval. Ennek terjedelmesebb, modernebb megjelenése a Ginger és Fredben látható.

Eredetileg a sajtó is kontextus nélküli kapcsolódási pont a világgal. Elmélet és gyakorlat között, azonban óriási különbségek húzódnak. Elméletileg a sajtó megfigyel és visszaad. Ez a sajtó ellenben erőszakos, tolakodó, eltipró. Csak a szenzáció számít, bizonytalan események körül kialakult helyzet kiváló lehetőség akármilyen híradásra.. Ha lehet, még nagyobb káosz uralkodik, mint Az édes életben. Az ottani sajtótájékoztató lendületes, ám higgadtabb. A fotósok látszólag rettentő összevisszaságban, de az újságírók rendezettek. A 8 és ½- ben ezzel szemben totális zűrzavar.[7] Egymás és saját szavába vágó riporterek, őrületes tömeg, kontrollálhatatlan forgatag. Nézzük később, a 70-es évek végén miként gondol a filmköltő érdeklődésünk tárgyára a Zenekari próba című alkotásában.

[1] Lizzani: Az olasz film története 353. oldal. A három fázis: az ipar, az egyén és az uralkodó irányzatok, iskolák.
[2] A varieté fényei, Szerelem a városban – Egy házasságközvetítő iroda című epizód és a Boccaccio 70’ – Dr. Antonio megkísértése című epizód.
[3] Tullio Kezich – Federico avagy Fellini élete és filmje 28. fejezet Guido tudata – 8 és fél.
[4] Tullio Kezich – Federico avagy Fellini élete és filmjei, Chaplin néma filmje 1917-ben készült, melyben az iszákos figurát alakító Chaplin egy szanatóriumba érkezik, ahol részegeskedése elhagyása helyett, a gyógyvízbe dobált alkohol miatt az összes beteg jó kedvre derül.
[5] Az önmagát alakító Rizzoli az utolsó jelentben.
[6] Érdemes megfigyelni a filmben megjelenő szeretet milyenségét mind Steiner (Az édes élet), mind Guido (8 és ½) valamint az egyház (8 és ½) gondolkodásában.
7] Félközeli a stábtagok mögül. IX. képmelléklet.