Az autodidakta, önmagát prolihisztornak mondó életművész megállíthatatlan és kifogyhatatlan. Sok mindenben úttörő: ott segít, ahol tud, kőműves létére pedig leginkább vicceket, képeket, könyveket és verseket fabrikál. Emellett folyamatosan szerepel, pacemakerrel sportol, saját könyvkiadót vezet és aktívan unokázik. Bármibe fog, a közös nevező: a siker. Csak idén három gyermekeknek szóló kötetet jelentetett meg.

– Ön azt nyilatkozta: „nem hisz a halál utáni életben, ezért ezt az egyetlen életünket kell úgy élni, hogy boldognak tudhassuk magunkat, aminek kulcsa az értékes életmű”. Ezért tevékenykedik korát meghazudtolóan termékenyen és lendületesen? Nagy Bandó András: – Tény, hogy nem lazsálok: nem húzhatom az időt, nem apellálhatok arra, hogy a félretett ötleteimet majd egyszer megvalósítom. Van még hozzávetőlegesen húsz munkával tölthető évem – a történeteim pedig bennem vannak és élnek, alkotási kényszerem van, de ez nem kötelességtudat. Könyvet pedig azért ír az ember, mert van mondanivalója, véleménye a világról. Változatos és érdekes feladataim vannak, amik boldogsággal töltenek el.– Az 1982-es Magyar Rádió Humorfesztivál fődíjától a mai napig Ön az ország legnépszerűbb humoristáinak egyike. Már az iskolában determinálva volt a mókamester szerepre? A magánéletben is ennyit viccelődik? N.B.A.: – A magánélet akkor is más, ha a humorom ott is érezhetően jelen van. Sokszor elmélyedek olyan témákban, melyek nem éppen humoristának valók, és vannak szomorkás periódusaim is, ilyenkor inkább versek születnek. Az iskolában is mókáztam, és az osztály meg a suli „bohócának” számítottam, de ez sem azt jeleni, hogy egyfolytában „hülyültem”, viszont a feladott labdákat mindig poénnal csaptam le.– A „Sosemvolt Toscana” című művében a halál körüli érzelmeket, fázisokat boncolgatja. Ön hogy viszonyul a halálhoz? N.B.A.: – Az én koromban az ember érzi a súlyát, főleg ahogy kortársaimat is eléri a végzet – és már ötször majdnem engem is. De nem kesergek azon, hogy meg kell halni, csak az számít, hogy minden adumat kijátszhassam, hogy minden ötletemet megvalósíthassam – több mint húsz könyvem után is még vagy ezer más gondolat van a tarsolyomban. Azt kívánom, hogy tudják majd, ki voltam és mit tettem le az asztalra.– Ez már eddig is gazdag és szerteágazó életmű – számtalan publicisztikája, verses- és egyéb könyvkötete jelent meg idáig –, melyek a számára legkedvesebbek és miért? N.B.A.: – Az „András könyve – Fordított teremtés”, és a második könyv: a „Kútásó” azért kedves, mert sokak gondolkodásán alakított, és sokak számára adott erőt ahhoz, hogy tisztázza a hithez, valláshoz, Jézushoz való viszonyát. A „Sosemvolt Toscana” ma már sok ezer ember kedvenc regénye, és ezért, ennek köszönhetően ez áll legközelebb hozzám. A gyermekeknek írt verseskötetek mindegyike fontos számomra, de a „Madarak tolláról”, amely először hozott sikert, mindig élen lesz.– Egyszer azt mondta: „egy humoristának humanistának is kell lennie”. Ön még ebben is túlteljesít: 1991-ben magukhoz vettek két gyermeket, illetve segített alapítványoknak, a lakásmaffia áldozatainak és más bajbajutottaknak, sőt létrehozta az ország első hajléktalanotthonát, amiért díjat is kapott. Ez utóbbi ötlet hogyan született és valósult meg? N.B.A.: – Egyszer ráuntam arra, hogy csak poénkodunk a hontalanokon, és egy napilapban tett felhívásom után valóban megjelent félezer hajléktalan a Déliben. Nem visszakozhattam – a megjelenteket először egy hétig a csillebérci táborban, majd egy két évre kapott budaörsi laktanyában szállásoltam el. Ez volt Európa első hajléktalanok által szervezett otthona, öröm volt látni, ahogy maguktól dolgoztak, később szintén saját ötlet nyomán pedig vért adtak. Három hónapig éltem velük a „pokol tornácán” – a családomat is alig láttam, de megérte, igazán hasznomra vált.– Lánya: Nagy Natália is – apjához hasonlatosan – fiatal korától szerepel és már ír is, eleinte Öntől szuverén módon elhatárolódva. Azóta megszületett Hanna, és 2007 óta közös vállalkozásuk is van: a Szamárfül Kiadó. Mennyiben változott a viszonyuk az utóbbi években, mi jellemzi a kapcsolatukat? N.B.A.: – A kiadót együtt csinálni nem könnyű, másképp látunk dolgokat, másképp döntenénk egy-egy helyzetben, de azért a végén mindig összesimulunk. A kiadó tulajdonképpen az ő életére lett méretezve, amikor elindult, lévén én csak alapítója, és pár évig az ügyvivője, de hosszútávon mégis csak Nati viszi majd tovább. Nem könnyű ott lenni a könyvpiacon, de mivel mindkettőnk népszerűsége megmaradt, és mivel főként a saját könyveinket adjuk ki, nagy gondunk talán nem lesz. Amikor pedig megerősödünk, több szerzőtől válogatunk. Addig csak néhányat adunk, adtunk ki.– Egy unoka mindig megváltoztatja az embert. Ön mit élvez legjobban a nagyapa szerepben? N.B.A.: – Azt, hogy Hanna amellett, hogy gyönyörű és okos, elképesztően inspirál engem. Mindig ott van a cetli mellettem, legyen szó: evésről, tornáról, vagy habfürdőről. Hatalmasakat tud nevetni egy-egy helyzet komikumán, tündéri – és néha igen bölcs – meglátásai vannak. Régen Batyu, a vizslánk, mostanában pedig az unokám rángat el kicsit a kötelességeimtől: a vele töltött órák pótolhatatlanok. Amióta megszületett, jobban odafigyelek a gyerekekre, a problémáikra, általános jelenségekre – ez meglátszik a könyvtémáimon is.– Szoros ütemezése ellenére szorít időt a rendszeres sportra és egyéb kedvelt időtöltéseire is: ilyen a főzés, fotózás, népdalolás, festés, hószobrászat és fafaragás. Szereti feszegetni fizikális határait is: tízszer lefutotta a maratoni távot, felépíti az orfűi házukat, ötven felett magától megtanul síelni. Van valami öncélú élmény, amit a továbbiakban meg akar tapasztalni? N.B.A.: – Majd ha végképp vén leszek, akkor már csak festegetek, mert az még nagyon hiányzik az életemből, de lehet, már előbb is, ahogy az utóbbi években is tettem. Mivel mindig megérint valami, és rácsapok, nem lehet tudni, mi jön még.– Teljesítményeit Karinthy-gyűrű, díjak, szakmai elismerések és a közönség legpozitívabb visszajelzései támasztják alá. Mi az, amivel még mindképpen teljessé szeretné tenni a szakmai életművét? Nagy Bandó András: – A kabaréból kifelé megyek, már nem izgat eléggé. A könyvek inkább. Ha az időm engedi, ha az egészségem nem akadályoz, akkor még néhány könyvem világot lát, és ha úgy érzem, ennyi és nincs tovább, talán már arra is alkalmas leszek, hogy leüljek napozgatni egy csöndes, napsütéses téren.